Idén októbert 23-án rendezett városi megemlékezésen, a Pest Megyei Könyvtár színháztermében adta át dr. Dietz Ferenc, Szentendre polgármestere a 2010-es év városi kitüntetéseit. Köztük a “Szentendre Város Civil Szervezete” díjat, melyet idén a 11LET Ifjúsági Egyesület kapott. (tovább…)
hírdetés
A hiányzó részeket pótoljuk magunk körül. Amit nem tudunk a dolgokról, azt hozzáképzeljük. Ismerünk tényeket, a tények közé mítoszt szövünk, hogy elmondhatóvá váljon, amit érzékelünk. A történés, a létezés, a megismerés, akkor válik befogadhatóvá, átélhetővé, ha el tudjuk azokat mesélni. Az elbeszélés ragadja meg az életet, életünk akkor ’van’, ha mesélni tudjuk. Ahogy tudás is akkor tudás, ha vissza tudjuk mondani, amit megtanultunk, ez a gondolat pedig fejtetőre állítja (pofátlanul visszakérdez rá) a mondást, mi szerint, „aki tudja, csinálja, aki nem tudja, tanítja”.
Történelmi tudásunkat narratívába illesztve fogadjuk be. A tények önmagában nem elegendőek, a hézagok pedig megengedhetetlenek. Az igazolt események között megdohosodott, fátyolos útvonalak vezetnek, melyek nagy része teljesen ismeretlen. Történeti elbeszélésre van tehát szükség, egész történetmondásra, hogy az évszám- és névhalmaz elmondhatóvá és ezáltal érthetővé váljon. Jobb tudni azért, hogy ezek a tények, melyekre olyan biztosan építjük történelmünket, a mindenkori archiváló hatalom döntése folytán maradtak fent, magyarán szólva, „a győztesek írják a történelmet”. Akkor most mi is a fikció?
A másik ember megismerése már első látásra elkezdődik. Korábbi tapasztalataim, film- és olvasmányélményeim, a rögződött társadalmi sztereotípiák és az élőítéleteim, tudatosan és tudattalanul működő véleményalkotásom segítségével az addig még távoli személyiség köré egy lehetséges történetet alkotok, fikciót, mivel az emberi agy nem tűri a logikai hézagokat, az emberi lélek pedig a bizonytalanságot. Ahogy aztán megismerkedem a nővel, vagy a baráttal, a mítosz szép lassan lefeslik róla, mint egy elhasznált kígyóbőr. Megbomlik a mese, amit addig elgondoltam: „nem vagy olyan, mint amilyennek hittelek.”
Amiről nem tudjuk, hogyan zajlik, azt elképzeljük. Isteni magaslatokba emeljük az írót, a zenészt, a sportolót, mert eszméletlen jól csinálja. „Hogyan csinálja? Ez egy isten!” Pedig a zseni is a seggén szarik. A világ egyik legjobb gitárosa, azért az, ami, mert tinédzser korában napi nyolc órát gyakorolt. Távolról ez nem látszik, pedig egyszerű strukturális gondolkodással, és rálátással felismerhető mindez. A tudás, az okok erednek valahonnan. A kívülállónak az ismeretlenből, egészen addig, míg fel nem tárja a forrást. A gondolkodás pótló tevékenysége itt még súlyosabb; nem létező egyéneket talál ki, félreértelmez, túlértelmez és így épül, vagy leépül a személyisége.
A vallások a tudomány előtt születtek, a világot, a létezést magyarázzák, az akkori ismeretlent, amit ma már fizikai úton fokozódó sikerekkel tudunk leírni. Az első tudósok megjelenése óta nem születtek új vallások, új istenek. Véletlen volna ez?
A megismerés hosszú és összetett, soha nem is érhet célba teljesen, de egy biztos, csak elmondva érthető meg, fogható fel egy kissé. Erre tesz kísérletet, az emberi gondolkodás önreprezentatív találmánya, a művészet. Arisztotelész is elfogadhatóbbnak tartja azt az irodalmat, ami nem a valóságban megtörtént, egyedi eseményt mondja el, mint a történetírás, hanem az általános, még meg nem történt eseményt, a valószínűt. Az ember nem elégszik meg tehát a ténnyel, történetekkel és folytonos, soha fel nem fejthető hipotézisekkel értelmezi a világot. Ami a tényeken túl helyezkedik el, azt ellátja egy kitalált magyarázattal. Az arisztotelészi értelemben vett jó irodalom tehát fikció, valami nem számon kérhető, ami feltételessége és hipotetikussága miatt az emberi gondolkodást modellezi, a megértés soha nem múló vágyát, a bizonytalanságban való bizonyosságot, és így tovább a végtelenségig. (A kígyó megint a saját farkába harapott, avagy minden krétai hazudik.)
Ahogy megismerés soha nem érhet célba, úgy az irodalom sem akar, s éppen azért kell megvédelmezni, mert ebben a nagyfokú bizonytalanságban a gondolkodásra buzdító elmondás lehetősége valami emberi megoldást kínál, emberi pillanatokat. Az irodalom van, a szükség hozta létre. Megmarad középen, mint a jó filozófia, mint a jó filozófus, aki mindig úton van, és sosem megmond, csak ábrázol, kérdez, elbizonytalanít. A filozófia és az irodalom az emberi éberség bizonyítéka. Emberi, mert a világra leskelődik és a bizonytalanság ellen küzd, de a teljes bizonyosság vágya nélkül, éppen ezért nem is kárhoztathatjuk.
-MM-
hírdetés
„Délelőtt elolvastam Ariosto egyik komédiáját, majd lementem gyúrni, este pedig bebasztunk a haverokkal” – így engedi szabadjára a regényíró fiatal hősét. Miféle szabadságra? Szabadságra? Ítélkezzünk most az ítélkezés fölött, előítéletek nélkül. Mert nem mondom, hogy mindenki ilyen. Milyen? Egyféle, egyfajta, ítélkező, nem is korlátolt, hanem inkább korlátokat állító, nem szabad. Mert el tudnánk-e ma képzelni, hogy egy húszéves fiatal a reneszánsz drámakötetet tízkilós súlyzókra cseréli. Van-e oly kéz? – hangozhatna a költői felkiáltás, így a huszonegyedik század elején. Legalábbis ritka.
A görög embereszmény kapcsán idézi fel Nietzsche az emberi szellem kétféleségét: egyszerre vagyunk gondolkodó és ünneplő lények. Az ókor embere megsejtette az élet tragikumát és ezt gondolatai halovány fátylával és bőséges mennyiségű alkohollal próbálta elfedni. Így, vagy úgy, de elfordítja arcát a valóság felől. Az első, apollóni lényeg a bölcsességre való hajlamot, a második, dionüszoszi pedig a karneválra valót jelképezi. Az apollóni ember művészettel, mitológiával, mesékkel, a dionüszoszi ember a mámor gondtalan pillanataival próbálja élhetővé tenni az életet. Ez valamikor egységet alkotott egyénen belül, s mindezt úgy, hogy az embernek erőlködnie sem kellett, mert ez természetes volt. Mint ahogy az volt a filozófia, a sport, a humor és tudományra való fogékonyság. Mára az ember e, talán legemberibb tulajdonsága megváltozott. Az élet tele van választásokkal. Választani kell szakma között, nő és nő, férfi és férfi, dönteni kell kedvenc zenész, film, író mellett. Nem, nem kell, igazából. De mégis összehúzódunk, hogy minél kevesebb baj (és vele együtt kevesebb jó) érhessen bennünket. Könnyebb úgy élni, ha egyfélék vagyunk, és ha másokat is egyfélének gondolunk. Könnyebb?
Medardo, a Kettészelt Őrgróf Calvino regényében azt mondja, „míg egészben éltem, a dolgok természetesnek s egyben zavarosnak tűntek föl, a világ bárgyú és semmitmondó volt”. Ez az egyszerűség, az egyféleség útja, mely biztosabb, biztosan „jobb”, vagy biztosan „rosszabb”, de legalább: biztos. Ma nehezen, vagy egyáltalán nem fér meg egymás mellett valamiféle kultúra és karnevál, s kultúra alatt itt nem a körmondatos, modoros beszéd használatát, kultúr-sznobizmust értek, hanem vissza-visszatérő igényes közösségi szokásokat. Azt, hogy lehet olvasni és szórakozni, szórakozni és gondolkodni, és észrevenni, hogy talán más is ilyen. Elhiszem valakiről, akit sörrel és cigivel a kezében látok, hogy ő az íróasztal mellett is nagy dolgokra képes, és a könyvvel a kezében utazóról elhiszem, hogy „jó arc”.
A húszas évei elején járó fiatalnak a legjobb, ő a legerősebb, a legnagyobb szélsőségekre, változásokra, bukásokra és diadalokra képes ember, szabad lehet képzeletében és tetteiben, mert még gyerek, de már felnőtt. Képesnek kell lennie lassúságra és gyorsaságra, hasznosra és haszontalanra, lényegtelenségre és a lényegre. Előítéletek nélkül nem lehet életben maradni – mondják sokan, és igazuk is van, de ez a biztonságot jelentő kommunikációs gesztus a sokféleségre való lehetőséget is elveszejti. Pedig a sokféleséget ekkor, most érdemes megragadni.
Így folytatja Medardo: „elveszítenéd a magad és a világ felét, de a megmaradt fél (…) mélyebb értelművé válnék. S akkor te is azt kívánnád, hogy a magad képére és hasonlóságára minden kettészelessék és félbehasítassék, mert igazság, szépség és tudás csak abban lakozik, aki szétszaggatatik.” És Medardo ennek megfelelően kettéhasítja az állatokat, növényeket, fák terméseit, a maga képére formálja a világot, a maga egyféleségére, fél-létére kárhoztatja a (fél)világot. Így tenne a ma embere is? Saját egyszerűségéből és együgyűségéből nézve mindenki mást együgyűnek és egyfélének tartana, nem érdekelné a másik ember másik felének milyensége? Engedne az egyszerűség csábításának? Talán inkább vállalni kellene a „szabadság nehéz mámorát”, a létezés sokféleségét, hogy ne legyen olyan hihetetlen az az első mondat, s hogy majd az egész regény hihető legyen.
MM
hírdetés
hírdetés
Szifon: Mikor téptél utoljára?
Pumi: Körülbelül egy és fél órája.
Szifon: És most hogy érzed magad?
Pumi: Hát a helyzet az, hogy nagyon jól, bár befordultam és bepunnyadtam picit. De ettől eltekintve igazán jól.
Szifon: Flash-eltél vmit?
Pumi: Konkrétan volt egy mélypontom a dohányzóban lent, de azon kívül csak pörögtem. Ez inkább ilyen triptartó csár volt. Inkább csak diavetítésként látom a világot és ilyenek.
Szifon: Mi volt a legelső cucc, amit kipróbáltál? És hány évesen?
Pumi: Az volt, amit a legtöbben elsőnek próbálnak ki, márpedig ez a nikotin és az alkohol. Nevezhetném kombónak. Ezt körülbelül olyan 11-12 éves koromban. Később jött a fű rá egy és fél évvel. Majd a szintetikus anyagok idővel.
Szifon: Milyen volt az első füves élményed? Miért próbáltad ki?
Pumi: Társaság miatt meg a kíváncsiság miatt is. Aztán később a lelki problémáim megoldásaként találkozgattam már csak vele. Az első élményem pedig nagyon mókás. Bemeséltem magamnak, hogy nem ütött be, nem érzem – meg sem éreztem. És amint felocsúdtam picit, szétcsapott nagyon keményen.
Szifon: Konkrétan miket próbáltál már ki?
Pumi: Töltőgázt, LSA-at tartalmazó növényeket, itt hajnalkára gondolok főleg. Az LSA egy természetes triptamin (hallucinogén), ami növényekben található meg értelemszerűen, és az agyat hallucinációra készteti. Továbbá LSD-t, gombát, és látnokzsályát. Tervbe volt véve a kaktuszozás is, de az már túlságosan veszélyesnek lett ítélve. Túl sok negatív pletykát hallottam róla. Ezért nem tervezem se a közeljövőben se a távoliban. Annyit tudok róla, hogy vannak olyan kaktuszok, mint a pszilocibin gombák. Van bennük egy meszkalin nevű anyag, ami szintén hallucinogén, és rohadt erős élményt ad.
Szifon: És mostanában mikkel élsz?
Pumi: Fű meg gomba.
Szifon: Milyen rendszerességgel?
Pumi: Fű az napi, gomba ritkább, kb. heti. Fű téren kb. napi 4-5 cigit tekerünk. Fél pakk alatt nem teszünk bele, ez azt jelenti, hogy a minimális 0.4-0.5 g ami megy bele. És átlag hárman toljuk, van, hogy csak ketten.
Szifon: És honnan szerzed be általában?
Pumi: Ismerősön keresztül, bevált dílertől. Csalódni még nem kellett benne – le is kopogom.
Szifon: Anno miért nyúltál drogokhoz?
Pumi: Mint mondtam főleg a társaság és a kíváncsiság miatt. Később érzelmi melléingások is társultak hozzá. Ugye minnél labilisabb az ember lelkiélete, annál inkább könnyít magán tudatmódosítók segítségével.
Szifon: És most mi a helyzet? Miért van szükséged anyagra?
Pumi: Nincsen rá szükségem.
Szifon: Akkor miért élsz velük?
Pumi: Könnyít nagyon sokat.
Szifon: Akkor mégiscsak szükséges… Mért tépsz?
Pumi: Nem, nem szükséges. Nem érzem kötelességemnek. csak egy könnyítő körülmény, ha lehetőségem van rá.
Szifon: Értem. És nem érzed úgy, hogy függő vagy? Nincs kattogás?
Pumi: Gyakran van, de ez nem függőség szerintem.
Szifon: Szerinted mi az?
Pumi: Amikor már majdnem összefosom magam, annyira kell. De ilyen még nem volt.
Szifon: Még szerencse…
Pumi: Ha kell, kibírok akármennyi időt.
Szifon: Te alapvetően hogyan vélekedsz a drogokról? Áldás vagy átok?
Pumi: Áldás. De rossz felhasználó kezében átok. Aki nem tudja a mértéket, annak üldözőjévé válhat.
Szifon: Kóla vagy herka soha nem jött szóba nálad?
Pumi: Gondoltam rá, de ennyire nem szar a helyzetem. Úgy érzem ezek a végsők.
Szifon: Szóval szerinted attól függ, hogy ki milyen erős anyaghoz nyúl, hogy mennyire van a gödör alján?
Pumi: Inkább a fő, ami ezt szabályozza. Hogy ki hol van a szociális hálón. Aki legalul a legszarabb helyzetben nyílván nehezebben teheti meg, mert nincsen rá pénze, de érzelmileg jobban rászorulna. De a gazdagok mindenből még többet akarnak, nyílván ezért olyan nagy biznisz.
Szifon: Nincs más megoldás a gondokra?
Pumi: Nyílván lenne, de ez a legegyszerűbb.
Szifon: Mi a helyzet a gyógyszerekkel? Úgy tudom azokkal is van élményed.
Pumi: Jól tudod… Ritalin, Zoloft… És ezek a csodálatos termékek már bepróbálták magukat a szervezetembe. Nagyon sokan nyugtatóznak. Ugye kb. ugyanaz az érzés érhető el vele, mint valami punnyadós fűvel. Persze ez gyógyszer függő.
Szifon: Ugye volt ezzel gondod anno? Gyógyszerfüggő voltál, nem?
Pumi: Na, a napi adagomnak sokszorosát bevenni valóban függőség volt, de igényeltem.
Szifon: Mit gondolsz miért jutottál el odáig?
Pumi: Hogy mért írták fel? Magatartásproblémák, hiperaktivitás, aztán később depresszió, kedélyjavító, stb. Túlságosan hosszú út ahhoz, hogy itt most le tudjam írni.
Szifon: Mi volt a legrosszabb és a legjobb drogos élményed?
Pumi: A legrosszabb az, amikor beragadtam a valóság és az álom közé, hát az szörnyű volt. Bolondul hangzik, de teljesen elveszítettem mindenféle érzékemet, és nem tudtam eldönteni, melyik éppen melyik, és folyamatosan váltakoztak. Az nagyon durva volt, és tizennyolc évesen csapott be. A legjobb meg talán az első. Annyira új volt, annyira jó, hogy teljesen elragadott. Mindkettő fű által volt amúgy.
Szifon: Melyik szer a kedvenced?
Pumi: Egyértelműen a látnokzsálya. Salvia divinorum.
Szifon: És miért?
Pumi: Nagyon intenzív élményeket adott nekem. Ennek hatására sokszor megnyílt a világ, de ezt nem tudom kifejteni, érezni kell.
Szifon: Mi az, amit ad neked egy tépés? És mi az, amit elvesznek a drogok?
Pumi: Amit ad, az a társaság, a hülyülés, a boldogság. És amit elvesznek? A pénzemen kívül eddig nem volt semmi más. Pár ember, de azok úgyis ledörzsölődtek volna.
Szifon: Mennyit költesz átlagosan cuccra?
Pumi: Hát amennyi pénzem van, azt mind belefektetem. De heti ötezret biztos teszek bele. Bár ez így nem fix, mivel többen vagyunk, és oda-vissza hívogatjuk egymást.
Szifon: Mi volt a legdurvább flashed?
Pumi: Amikor azt hittem, hogy éppen ürítem a székletem, és közben nem, pedig éreztem, ahogyan megtörtént a folyamat.
Szifon: Volt már ismerősöd, aki pórul járt a drogok miatt?
Pumi: Igen, rehab lett a vége.
Szifon: Szerinted egyszer te is eljuthatsz odáig?
Pumi: Nem hiszem, okosan csinálom. telefonban nem beszélek róla, nyilvánosan idegenek előtt sem, csak akik közelében biztonságban érzem magam. Idegeneket nem hívunk be soha, ha idegen kéri, nem tudok szerezni. Ilyenek.
Szifon: Mi az a három szó, amiben a drogok esszenciáját össze tudnád foglalni?
Pumi: Függőség, rossz, isteni.
Szifon: És érzed még a hatást?
Pumi: Igen. J
Szifon: Köszi szépen.
-Mesüge-
hírdetés
Az ópium és számos származéka, mint gyógyszer. Morfin: fájdalomcsillapító, kodein: köhögéscsillapító.
Indiában évszázadokon át az ópium a legfontosabb gyógyszer volt, ugyanis a trópusi övezetekben oly gyakori hasmenés leküzdésében sikerrel alkalmazták. A kannabisz még kiaknázatlan lehetőségeket rejt magában a daganatos megbetegedésekkel járó hányinger kezelésében, és az AIDS – el járó kórós étvágytalanság mérséklése terén.
Az olyan régi civilizációk, mint India és Kína, évezredes tapasztalatokkal rendelkeznek a cannabis vagy az ópium használatával kapcsolatban. Ezekben a társadalmakban már eltelt elég idő ahhoz, hogy az ilyen – ma kábítószernek nevezett -, egyébként gyógyászati eszközök megfelelő kulturális beágyazottságban mélyüljenek el az emberek mindennapjaiban. Aztán Európa ereje teljében gondolt egy merészet és ellátogatott a nagy ókori civilizációk egyik bölcsőjébe, Ázsiába. Párezer éves lemaradás ide vagy oda, nem számított. A modern civilizáció bölcsője – úgymond – meghódította az ókorét, ami kellett átvette, a többit lerombolta. A kultúra megismerése például nem tartozott fő céljaik közé. Persze mondhatjuk, hogy a nagy koponyák mind otthon maradtak, de ha ennyire nem tanultak tőlük, akkor mire föl az a nagy arc, amivel földbe döngölik a másikat? Nehogy már a foci és a krikett indiai meghonosítására legyenek egyesek büszkék…
Visszakanyar!
Nem akarom azt mondani, hogy például Indiában minden szép volt és jó és kultúrált és nem pipázott senki csak gyógyítottak, ahogy azt kell. De nem is úgy nézett ki a drogfogyasztás, mint ma, nálunk. Tömegesen a bhang – ot szívták. Ez a kender levelének vagy szárának a használata, amik alig tartalmazzák az eufóriát okozó hatóanyagot a THC – t, ami nélkül nem kábítószer a kannabisz – a mai értelemben. A nagyjából a marihuánának megfelelő ganzsát kevesen szívtak, a kannabisz gyantájának, a csarasznak, hasisnak az élvezői pedig egészen elenyésző számban voltak. A 20. század második felében aztán a nyugati civilizáció országaiban is elterjedtek a kannabisz – származékok (a többi kábítószerrel együtt). Nagyméretű, egyre növekvő fogyasztóréteg alakult ki, és ez az új kulturális közeg egészen máshogy viszonyult a kannabiszhoz (is).
A 80–as, 90-es évek fordulóján Európában tömegessé válik a marihuána – és a hasis fogyasztás. Véletlen egybeesésként Indiában is ekkor illegalizálják a több ezer éves tradícióval rendelkező kannabisz fogyasztást.
Persze Európában is van már némi hagyománya ennek a dolognak, lépésről lépésre változott, mígnem összetalálkozott a modern tudomány és az emberi… hát… butaság, gyarlóság, tehetetlenség, naivság… valami efféle. A múlt század elején például Európában szinte csak a művészek és az orvosi körökkel érintkezők fogyasztottak kábítószert. A kontinensen már ekkortájt is elég szigorú korlátozások voltak a gyógyszerekre, nyugtatókra. A Szigetországban és az USA-ban lazábban vették a dolgot, az élelmiszerboltban recept nélkül lehetett nyugtatót venni.
Nem mindennel volt ez így.
Ipari forradalom, vad kapitalizmus, a szerencsétlen munkás éjt nappallá téve dolgozik, mondjuk 18 órát naponta egy bányában. De a laisez – fair szerzett az angol és francia gyarmatokról ópiumot, ami olcsóbb volt az alkoholnál. Szabadon lehetett élni vagy halni, napi 18 órát dolgozni, vagy éhen halni. Éjszaka az éhes gyermek sírását hallgatni, vagy ópiummal elaltatni. Rengeteg túladagolásban meghalt felnőtt és gyermek lett az áldozat. A kontinensen elterjedt az ópium egyik hatóanyagának használata. Ez volt a morfin. Majd a 20. század elején ebből félszintézissel heroint állítottak elő. A cél – ami talán most is nemes volt -, az emberi közvetítéssel valahogy nem úgy valósult meg, ahogy azt szerették volna. Olyan fájdalomcsillapítót szerettek volna létrehozni, amire nem lehet rászokni. De a heroin nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Tovább léptek. A 30-as években Németországban megjelentek a morfin helyettesítésére szolgáló szintetikus szerek, a petidin és a metadon. A régi cél kiegészült egy újjal. Az első világháborúban elvágták Németországot az ópium utánpótlástól. A németek pedig nem akartak még egyszer ilyen helyzetbe kerülni. A második világháború sérült katonáira gondolva fejlesztették ki az új szintetikus kábítószereket. A korabeli hadiipar fellendülése jócskán közrejátszott az amfetamin származékok elterjedésében. Japánban katonák és a hadiipari dolgozók is kötelező amfetamin kúrán voltak. (Itt már kételkedek a nemes célban, de mondjuk, hogy ez csak egy kisebbfajta dopping volt.) A háború elvesztése után pedig a piacra dobták a nemzeti gyászban élő népnek a maradék készleteket. Az eredmény nem maradt el. Innen viszont már csak egy lépés volt az intravénás – használat elterjedése, na ez már nem sportoló, vagy tanuló dopping. Mondjuk, hogy akkor ez meg a dopping egyik nem szándékolt következménye volt, ami újabbakat hozott maga után, immár Európában (főleg nyugaton).
Ma meg az van ami, lehetne fárasztó adatokat, statisztikákat mondani, talán egyszer olyan is lesz. De ez nem lenne olyan látványos, mint az élet. Ha élőben nem is, számos filmben láthattuk különböző rendezői nézőpontból hogy is fest a helyzet manapság.
Valami azt mondatja velem, mintha nem a kábítószer lenne itt a fő kolompos. De ez persze nem meglepetés. Valami bűzlik Dániában.
De hol lehet a kutya elásva? Nem sikerült túl jól az öntudatra ébredésünk, és fokozatosan keresünk valamit? Mintha nem találnánk a helyünk ebben a világban. Csak pörgetjük, pörgetjük, de miért? Remélem mindenkinek van rá válasza. Mintha nem nagyon lenne beleszólásunk. De hátha rajtunk is múlik valami. Nem tudom, de…
Legyen így!
Köszi, hogy itt voltál és olvastál.
-bubcika-
hírdetés
Ez most nem rólam fog szólni
Végre megérkezett az első „külsős” cikke a mellékhely(i)ségnek! Egy félelmetesen jó élménybeszámolót kaptunk valakitől, aki nem fél felvállalni az érzéseit, gondolatait. Nagyon köszönjük. Remélhetőleg elindít egy folyamatot, és eljön majd az idő, hogy nem is mi dolgozunk, hanem ti fogjátok cikkekkel eltartani a mellékhely(i)séget, meg úgy allezusammen a szifont, mi meg csak láblógázunk.
Ez az írás, úttörő a mellékhely(i)ség története során továbbá azért is, mert az író azt mutatja meg, mi van őbenne. Személyes, intim, gyönyörű, elborzasztó, félelmetes, irodalmi.
Van egy ilyen önismereti módszer. Reggel, rögtön ébredés után pappírt és ceruzát ragadsz, és elkezdet eszeveszettül papírra vésni a gondolatokat, amik eszedbe jutnak. Ekkor még nem működik az agykontroll. Nem válogatsz, hogy minek van értelme meg minek nincs. Nincs is olyan, hogy értelmes. Nincs is értelme. Szóval nincs különbség. Egyszerűen csak jönnek, jönnek a gondolatid zabolázatlanul. Persze kell egy kis erő hozzá, hogy ne azt mondd, inkább befordulok a fal felé és ébredezek még pár percet, vagy kávé, vagy cigi kell, hanem nekiállsz körmölni. Tehát reggeli naplóvezetésről van szó kábé. A lényeg, hogy mindent leírj, ne válogass, és ha úgy érzed, hogy már nagyon szabályozod azt, hogy mire szabad gondolni és mire nem, és persze mindezt milyen módon, na akkor inkább hagyd abba! De másnap megint folytasd! Csak 10 perccel kell korábban kelni, és így legalább 10 percet a napodból magaddal töltesz. Szembesülsz bizonyos dolgokkal, rendet raksz talán a fejedben. És ne olvasd vissza egy ideig! Teljenek el hetek, hónapok, amíg úgy nem érzed, hogy lezárult egy kisebb periódus az életedben, vagy csak, hogy elég erős vagy. Mert ha őszinte vagy, bizony lehetnek meglepetések.
Én csináltam ezt egy időben, amikor úgy éreztem nincs minden rendben. Jó volt. De egy pár éve azt hiszem nem merném újra kezdeni. Talán itt az ideje! És talán pár hónap múlva az ilyen élmények is felkerülhetnek az oldalra a kábítószeresek mellé.
– bubicka -
A haver, a csaj, és a húsz gramm extasy
Ezt a sztorit ne mondd el senkinek. Mindegyik ex más egy kicsit. Egyéniségek. Először egy Mitsubishi-s tablettát dobtam, magáévá tett. Egész, vagy másfél? Olyan mosoly még sohasem ült az arcomon, direkt megnéztem. Tündérek költöztek a szobába, pedig csak egy osztálybulin voltam… nem, nem osztálybulin voltam, és nem az osztályfőnököm lakásán, az üveghegyen túl voltam, Babilon függőkertjeiben voltam, ahol minden bútor, minden tárgy mosolygott rám, csilingelő kacagással köszöntött, körtáncra hívott a bársony éjszakában. Hajnalban, akik szedtünk és nem kellett aludnunk, ültünk körben a nappaliban, a reluxák behúzva, a felkelő Nap első sugarai átszüremlettek a lyukakon. Erre nagyon élesen emlékszem. Legalább fél óráig visítva, sírva röhögtem a sugarakon. Ez a flesh. A FLESH.
Aztán emlék lett ez is, egy időre, csak emlék, valami érdekes élmény, amiből nem lesz több, és ez jól van így, mondtam is Egerben Ágnesnek, meg Zsófinak, jó, hogy eljöttem, Pesten csak beszívnának ezek a dolgok, az éjszakák, az afterek, amik magukévá tesznek, és elfelejtem, hogy ki vagyok – hogy vagyok. Semmit nem ért, hogy eljöttem. Itt is megtaláltak, az üresség, a hiábavalóság, kényszeres cselekvéssorok a túlnyújtott időben, voltak csoporttársaim, akikkel ittam, tessék-lássék kapcsolataim szövődtek, volt Zsófi, amolyan jobbhíján barátnő egy nagy szerelem és még nagyobb földet érés után (Rita Párizsban, én Szentendrén, egy senki egy szar országban, Sehol városából, az utazásra gyűjtött pénz meg speed-re, fűre, sörökre, Krisztiánnal, sehol, senkik, sehogyan). Tartott még a Szépasszony-völgy bora, a kirándulások, új helyek, emberek, de igazából átmentek rajtam, mint víz a szivacson, mint napsugár a reluxán, megtapadt valami tompa sajgás, valami olyan nosztalgia, mintha a saját nagyapám lennék; évtizedes messzeségből néztem akkor a jelent. Eltévedtem. Valamikor szilveszter előtt találkoztam megint Krisztiánnal, szerzett Lacoste-os exet, csodákat, tündéreket, kalandokat. Merre is tartottam volna, nem tudom, nem fogalmaztam meg magamnak semmit, talán néha eszembe jutott egy hangulat, egy érzés… Nem tudom. Akkoriban minden mondat végén ott volt: vagy nem tudom. Mi a bizonyosság? Mi az a váz, amire a dolgok felfűzhetők? Önmagukban, pirkadati fényben, nagy tömbben álló dolgok. Erősebbek, ügyesebbek, okosabbak nálam. És nehezebbek. És sokan vannak.
Elmentünk Krisztiánnal kurvázni, éjszaka, nyolcadik kerület, Szigony utca, tiszta közhely az egész, és sehol egy kurva. Zuhogott az eső, átgyalogoltuk a rohadt, mocskos várost, senki, semmi, sehol, sehova. Zsófival akkor épp szakítottunk, azt hiszem, vagy csak pihentettük a dolgot, és ez nem volt így kimondva? Arra emlékszem, egyszer Egerbaktán, az ágyban megkérdezte: undorodsz tőlem? Undorodtam. Zsigerből undorodtam. Hogy tudtam volna megmagyarázni neki? Hogy mondhattam volna el? Akkor még nem olvastam Sartre-ot. Szóval nem találtunk kurvát, pedig telefonálgattunk is, nem is tudom már, hogy nem jött össze. Mindegy. Valamikor elköltöztem Egerből, valamikor szilveszter után, vissza, haza, anyámékhoz, hideg is volt. Valamit csinálni kellett. Nem csináltunk semmit. Hogy jött ez a gruppenszex-dolog? Krisztián hozta volna Grétát, én meg Zsófit, meg együtt húsz gramm exet, két-három gramm spurit, némi füvet…összeállt a költségvetés. Talán írhatnék a diákhitel jellemformáló hatásáról is, hehehe.
Zsófi benne volt, Zsófi mindig, mindenben benne volt, nem is érdekelte. Ez is egy szerep. Hajaj, nekem mondod, Kristóf? Krisztián persze, két éves heroinista múlttal, aktív toxikus jelennek, a tapasztalt Krisztián, ő nem szerepből nyomta, ő háromdimenziós humánerőforrásból, Lipóton kivívott csernusi önismerettel felvértezve nyomta, félelmetesen lazán. Én meg játszottam, hát akkor dionüszia-ünnep, Bacchus orgiái, lucullusi lakoma… Entellektüelből, persze, hogyne tudtam volna a vénámba fúródó tűnek is irodalmi aspektust keríteni, hogyne tudtam volna kidumálni magamnak Verlaine-nel, Rimbaud-val? Csak másnap nem ment sose.
Gréta nem jött, Zsófi igen. Az első hétvége Vácott… nem tudom, milyen exek voltak, de jók, főleg spurival, együtt a kettő. Megevett. Nem voltam. Eltűntem. És észre se vettem. És boldog voltam. Vannak képek. Tél, mínusz tíz, mezítláb a Duna-parton. Hárman smárolunk valami szar diszkóban. Zsófi öccsének szobájában állok, dübörög a mellkasom, kint voltam pisálni, szétharaptam a szám, véres az arcom, baltát fogok a kezemben, rám szólnak, hogy micsinálsz, leteszem a baltát, fölmászok a galériára, az ágyra, kúrunk tovább, Krisztiánnal néha egymásra kacsintunk, összecsapjuk a tenyerünket, na, ez az, fasza gyerekek vagyunk. Amfetaminnal órákon át lehet megállás nélkül baszni, egyáltalán, bármit lehet csinálni megállás nélkül, de baszni főleg. Ez ilyen. Ha valami jó, még jobb. Nem vagyok ott. Igazából sehol nem vagyok. Talán, ha alszom. És ha ébredek… rám szakad a testem, vékonyodnak el a csontjaim, megy ki a kalcium, megy ki a víz, meg a salakos vér, a többi, ami marad, beledöngöl egy átizzadt, gecifoltos párnába, rá kell gyújtani. Ezek még mindig basznak. Másnap a vonaton, Pestre. Kinézek az ablakon, minden szürke. Hideg. Tömzsi és aljas. És gonosz.
Jó volt a buli, úgyhogy csináltunk még párat. Emlékszem egy kollégiumra, valahol Újpest környékén, sütött a Nap, behúzta valaki a függönyt, hogy ne süssön ránk. Rá kellett gyújtani, emlékszem, Egerbaktára is elmentünk, Zsófi várt ránk, már sehova se tudtunk akkor menni hárman. Krisztiánéknál laktam akkor, úgy tél végén, tavasz elején, dolgoztunk a polifoam-gyárban, egész nap hullott a ruhánkból, a hajunkból a habszivacs-törmelék, össze akartunk költözni albérletbe, mert csak mi voltunk, csak hárman, nem volt senki más, legfeljebb, ha pénz kellett; senki nem értette volna meg. Kivéve talán a dealert. A dealer az dealer. Az ex az ex, a spuri az spuri, a pina az pina. Már csak önmagukban álltak ezek is, mint a külvilág idomtalanul összepréselt monolitjai, amik fenyegettek, de az ex legalább jó, a spuri jó, a pina jó. Biztonságos, meleg, megvéd. Az első Mitsubishi angyalai sehol se voltak, csak álmaimban. Volt dolgokban gyönyör még persze, de már tudtam, mikor, hogyan szivárog át véremen a cucc, rákészültem a pillanatra, amikor tarkómon felkúszott, ajtót nyitottam, mikor agyamon kopogtatott, tudtam, hogy mi lesz, és vártam, vártam, vártam, hogy robbanjon szét az agyam, hogy zabáljon fel, hogy ne legyek, de akkor már voltam, ott lebegtem valahol fölötte, és láttam, és pontosan tudtam, mi történik.
Néha ismerősökkel találkozom, szex, drogok, rakendroll, vakkantom oda nekik, mint vidám drogos, mint ógörög, nihilista, laza csávó, közben feszülök, mint a túlhúzott bőr egy elmebeteg sámán dobján, időnként rám ver egy nagyot, remegek, szétszakadok, kényszeres mozgások, kényszeres cselekvéssorozatok, aludni, aludni, aludni… Aludni: kétezer forint per gramm. Hol elvékonyodnak, hol megvastagodnak a dolgok, vagy kicsúsznak a kezemből, vagy ki se tudok közülük pislantani, nem tudom… valamelyik nap eszembe jut, hogy nem voltam mindig ilyen. Fekszünk, zenét hallgatunk, akkorákat szívok a spangliba, hogy szétszakadjon a tüdőm, hogy lezuhanjanak a gyomromba a szemeim, és megegyék a savak, hogy ne lássam, ne érezzem, nem, nem akarok itt lenni. Stoned. Ezek még mindig basznak. Valami csattog, bugyborékol… Most megyek. Faszt. Nem tudok. Az akvárium, az egész összeberhelt mesterséges paradicsom, mintha mennének összébb a falak, nem igazán ereszti át a fényt, ez a paradicsom embert eszik, bazmeg!
Tavasz volt már. Hagytam volna a picsába az egészet, mondtam is nekik, megbeszéltük, mégse jó, hogy ketten kúrunk egy nőt, aki a Zsófi, aki azt játssza, hogy nem ő az. Akkor mondtam, menjünk el valahová, Tibetbe, és már nem is tudom, mit játszottam. Hetekig ott volt zsebemben az útlevél. Egyikünknek se jó, persze, de nincs más a többieken kívűl. Mint egy háromtagú szent család, meg extasy nagybácsi, speed nagynéni, cannabis keresztanyu. Meg a vágy. Az állandó vágy, az éhség, az idegek, a vér, a mindent beszippantó, hatalmas vákuummá átalakult test kontroll nélküli örök sóvárgása..
Találtunk albérletet. Anyám meg megtalálta a tűket. Mégse költöztünk össze.
Buszpályaudvar, Népliget, a wc-boxban. Találok egy kólásdobozt, kettévágom, vizet bele, Krisztián előveszi a spurit, beleszórja, alápörköl öngyújtóval, kavargatja, felszívja az inzulinos tűvel az egész szart, a doboz alján a gyártási számról a festék szintén feloldódik a hő hatására persze, oda se neki, szintetikus-szintetikus. Hehe. Nézem, ahogy pumpálja bele a vénámba a spurit, meg a kólásdoboz alján lévő gyártási számról a festéket. Na, ilyet se láttam még. Percek múlva már tudom, hogy nem a tűből a cucc hatolt belém, hanem egy hermafrodita Krisztus élvezte tele a testem Nyugalommal, Békével, és Állandósággal. Nézem a neonlámpákat a plafonon. Izgalmasak. szépek. Finomak. Lágyan kanyarodik a sarkon egy autó. Ívelt dallamú a csikorgása. De öt perc múlva megint ott vagyok én is, és nézem azt az elátkozott testű, szétrohadt fogú pofát, aki úgy csinál, mintha még mindig tartana az eufória. Mindegy. Legalább megnyugodott kicsit.
(napló 2004 április)
Megint egy péntek este, megint egy hétvége, megint egy rés, amit be kell tömni valahogy. Minden hétvége éhes gyomor. Etetni kell. Ha nem adok neki enni, felfal: hétről hétre emészt így is hullámzó savaival így is, mindig kevesli a táplálékát. Már a hétköznapok is. 3 hete nincs ex (…) A kész cigarettával kimegyek a Duna-partra, olyan látvány fekszik elém, amit a Batthyányi térről látni szoktam már évek óta. Rágyújtok. Ez jó (…) Szeretnék mondjuk aludni szombat délig – de tízig legalább. Tudom, hogy nem fog sikerülni, ám kivételesen nem zaklat fel, ahogy magam elé képzelem a holnap reggel felpattanó szemhéjam mögül előgördülő szemgolyóm valamelyik rendszeres táplálékát: a szemközti falat, a plafont, a kezemet, a matrac síkját megbontó takarót, mely alatt domborodok. (…) Nem tudom, milyen hónap van, csak azt, hogy tavasz. Amennyire így, ébredés után visszaemlékszem, 5 körül riadtam fel, olyan volt, mint mindig. Nem kellett rögtön szívnom, sőt, kávét és cigit is csak 9 körül csináltam (…) kint hűvös, esőszagú idő van, elég jó, írni legalábbis tudok. Ez már szombat; el sem mondhatom, mennyire szerencsés vagyok, hogy eddig nem éreztem semmi különöset. Megtanultam hálásnak lenni a dolgokért (…) Ez rendben van, ez ajándék, köszönöm, szombat, hogy nem akarsz azonnal felfalni. Okosabb vagyok már annál, hogy azt higgyem, később se veti rám magát tompa őrlőfogaival ez a nap, ez az idő, de nem most. Most még nem (…) Ez elég komoly. A tükör – egy kissé balról nézem, de az eltolódás a frontálishoz képest minimális – kábé negyvenfokos szöget zár a padlóval, a falnak van döntve, mellyel pedig huszonöt, vagy harminc fokosat. Érdemes megfigyelni, hogy ez a – beláthatjuk: nem oly durva – dőlésszög azonban már a mennyezet tükörképének mily radikális elcsúszását, bár akkor sem reagálok túl hevesen, ha azt mondom: torzulását idézi elő. Mint egy ajándék. Lefelé szűkül a tükörkép: ez logikus, hiszen felém lejt a tükör. A mennyezetről két kampón rövid, végükön megcsomózott, meg is perzselt, tehát feketedett – ez utóbbinak okán próbálok majd elmélkedni a következő mondatban, ezt csak úgy mondom, bealudt a spangli, mert írok, mint a hülye, hülye vagy, Kristóf, hülye vagy, bazmeg? Te hülye vagy – vastag kötelek lógnak, a képzeletbeli átló, melyen elhelyezkednek, a jobb felső sarok felezővonalától a bal alsó saroktól kábé negyven-ötven centire lévő pontba vezet. Talán azért perzselték meg a kötél végét, hogy az egyes szálak, ahogy kibomlanak, ne oszlassák fel az egészet, úgy, ahogy van. Ez most egy értelmes mondat?
-Valaki-
hírdetés
Szifon: Mi is ez a szárnyasdoboz?
Kaska: Hát egyszerűen csak elkezdtem egy falnál improvizálni, össze-vissza fújni és kijött egy karakter, aminek nem voltak szárnyai és később lettek, nem terveztem előre. Ennek csak később találtam meg az ideológiai hátterét.(nevet)
Szifon: Különböző variációk csak úgy jöttek maguktól?
Kaska: igen, igen.
Szifon: Ezek jelentenek is valamit?
Kaska: Igen, de erre csak később jövök rá, minthogy kitalálom az adott variációt. De még a napokban is van, hogy minden nap kitalálok egy új dolgot.
Szifon: A szárnyasdobozon kívül van még más is, amit szoktál rajzolni?
Kaska: Gyakran kérdezgetik, hogy más karaktereimet miért nem terjesztem, nekem nagyon sok karakterem van és előfordul, hogy minden nap kitalálok egyet, meg van pár kis képregényem, amik megint tele vannak karakterekkel, de azokból, amik az utcán vannak, van egy csomó koppintás és nem akarom, hogy azokat is lekoppintsák
Szifon: Van valami célod ezekkel, amiket így megjelenítesz?
Kaska: Végül is a szárnyas doboznak egy ilyen lépcsőzetes megoldási karakterisztikája van, valaki csak egy pillanatra ránéz, el se olvassa, ha mond, valamit vagy nem gondolkozik el rajta, hogy ez micsoda, csak egy pillanatra rátekint és elmosolyodik és akkor már ezzel is célt ért a dolog, de egy csomó doboz mond egy vers idézetet, költőktől, íróktól idézeteket annak egy hosszú metódusa lehet, ha valakinek megtetszik és utánajár, ezzel tulajdonképpen sok célom van, igazából mindegyikkel mást célt érek el.
Szifon: Az idézetek kedvenc költőidtől erednek?
Kaska: főleg József Attila, Radnóti meg Ady Endre, hogy az alapvetőeket mondjam, de még van Szergej Jeszenyintől, Viszockij meg még dalszövegek is vannak vagy csak egy vicc. Van, aminek bonyolult mondanivalója van.
Szifon: Egyébként rendelkezel valamilyen grafikai végzettséggel, vagy milyen suliba jártál? Vagy ez csak egy hobbi?
Kaska: Nem hát én igazából mindig is grafikus szerettem volna lenni, és most másodikos vagyok az óbudai képzőművészeti szakközépiskolában, (nevet) nem ez a teljes neve, k. hosszú neve van.
Szifon: Mivel foglalkozol még a rajzoláson kívül?
Kaska: Nekem így nagyon lebutítva első a rajzolás, második az zene.
Szifon: Milyen indítatásból szoktál elmenni bandákhoz Rappelni?
Kaska: Általában felkéréses alapon, a presszó tangó libidóból
A Viktor barátom, tegnap meg a mártondani barátom. Én elsősorban improvizálni szeretek, meg tudok és szeretek még házibulikon.
Szifon: Tehát ezeket a szövegeket te találod ki?
Kaska: Igen, hát végül is többnyire freestyle, de írok is szöveget. Csak kevés az ami jó lett.(nevet)
Szifon: És ez valahogy fűződik az adott bandához valamilyen szinten?
Kaska: A presszó tangó libidóban annál az egy számnál az volt a Viktor kérése, hogy az ő dalszövegére reflektáljak, de például a Dani semmit nem kért. A freestyle pont azért jó, mert olyan gyorsan jön hogy nem tudsz hazudni, nem tudod megjátszani magadat, mindenképp olyanokat mondasz ami valamilyen szinten kötődik hozzád.
Szifon: Ennyire hiperaktív vagy, hogy így pörög az agyad?
Kaska: Hát én egyszer indultam egy freestyle versenyen, második fordulóig jutottam, de én ezt nem gyakorlom annyit, meg én nem leszek soha zenész. Ez hobbi, a rajzolás az nem.
Szifon: Miért vagy Kaska ?
Kaska: Hát van egy ilyen animációs film, hogy Csibe futam abban van a Rocky kakas és hát nem tudom hányban volt ez a film, de nekem akkor megtetszett ez a karakter és akkor ezt kitaláltam, hogy Rocky kakas, de volt egyébként nagyon sok más ilyen nevem és akkor ez a Rocky kakas valamiért le egyszerűsödött kakasra aztán valamiért nem tudom megfordítottam, hogy kaska aztán ebből is még lett egy csomó variáció. De volt egy kaska matrica amit egy haverom félbetépett és egymás mögé ragasztotta a két szótagot akkor ez aksak lett és aztán ez megint kaska ez így elég hosszan így össze-vissza ment.
Szifon: Jól van, azt hiszem a végére érkeztünk, szeretnél még valamit hozzáfűzni, vagy mondani?
Kaska: Hogyha mondjuk meg tudnék élni, mint grafikus és tök sok pénzt keresnék, akkor öregkoromban is szeretném ezt folytatni meg matricázni, nem hagynám abba és haverjaimmal is ötleteztünk, ha tök sok pénzem lenne erre, akkor nagyon szívesen csinálnánk ilyen illegális virágültetési akciót és csomó ilyen dolgot. Ezeket simán tinédzser zsebpénz mellet nem lehet megvalósítani, de ha több pénzünk lenne, lehetne például vasszobrokat lerakni.
Szifon: Jól van, hát köszönjük, hogy mindezt megosztottad velünk, drukkolunk hogy egyszer sok pénzed lesz és sikerült megvalósitanod az álmaidat. Szia!
hírdetés
