A haver, a csaj, és a húsz gramm extasy

Ez most nem rólam fog szólni
Végre megérkezett az első „külsős” cikke a mellékhely(i)ségnek! Egy félelmetesen jó élménybeszámolót kaptunk valakitől, aki nem fél felvállalni az érzéseit, gondolatait. Nagyon köszönjük. Remélhetőleg elindít egy folyamatot, és eljön majd az idő, hogy nem is mi dolgozunk, hanem ti fogjátok cikkekkel eltartani a mellékhely(i)séget, meg úgy allezusammen a szifont, mi meg csak láblógázunk.
Ez az írás, úttörő a mellékhely(i)ség története során továbbá azért is, mert az író azt mutatja meg, mi van őbenne. Személyes, intim, gyönyörű, elborzasztó, félelmetes, irodalmi.
Van egy ilyen önismereti módszer. Reggel, rögtön ébredés után pappírt és ceruzát ragadsz, és elkezdet eszeveszettül papírra vésni a gondolatokat, amik eszedbe jutnak. Ekkor még nem működik az agykontroll. Nem válogatsz, hogy minek van értelme meg minek nincs. Nincs is olyan, hogy értelmes. Nincs is értelme. Szóval nincs különbség. Egyszerűen csak jönnek, jönnek a gondolatid zabolázatlanul. Persze kell egy kis erő hozzá, hogy ne azt mondd, inkább befordulok a fal felé és ébredezek még pár percet, vagy kávé, vagy cigi kell, hanem nekiállsz körmölni. Tehát reggeli naplóvezetésről van szó kábé. A lényeg, hogy mindent leírj, ne válogass, és ha úgy érzed, hogy már nagyon szabályozod azt, hogy mire szabad gondolni és mire nem, és persze mindezt milyen módon, na akkor inkább hagyd abba! De másnap megint folytasd! Csak 10 perccel kell korábban kelni, és így legalább 10 percet a napodból magaddal töltesz. Szembesülsz bizonyos dolgokkal, rendet raksz talán a fejedben. És ne olvasd vissza egy ideig! Teljenek el hetek, hónapok, amíg úgy nem érzed, hogy lezárult egy kisebb periódus az életedben, vagy csak, hogy elég erős vagy. Mert ha őszinte vagy, bizony lehetnek meglepetések.
Én csináltam ezt egy időben, amikor úgy éreztem nincs minden rendben. Jó volt. De egy pár éve azt hiszem nem merném újra kezdeni. Talán itt az ideje! És talán pár hónap múlva az ilyen élmények is felkerülhetnek az oldalra a kábítószeresek mellé.

– bubicka -

A haver, a csaj, és a húsz gramm extasy
Ezt a sztorit ne mondd el senkinek. Mindegyik ex más egy kicsit. Egyéniségek. Először egy Mitsubishi-s tablettát dobtam, magáévá tett. Egész, vagy másfél? Olyan mosoly még sohasem ült az arcomon, direkt megnéztem. Tündérek költöztek a szobába, pedig csak egy osztálybulin voltam… nem, nem osztálybulin voltam, és nem az osztályfőnököm lakásán, az üveghegyen túl voltam, Babilon függőkertjeiben voltam, ahol minden bútor, minden tárgy mosolygott rám, csilingelő kacagással köszöntött, körtáncra hívott a bársony éjszakában. Hajnalban, akik szedtünk és nem kellett aludnunk, ültünk körben a nappaliban, a reluxák behúzva, a felkelő Nap első sugarai átszüremlettek a lyukakon. Erre nagyon élesen emlékszem. Legalább fél óráig visítva, sírva röhögtem a sugarakon. Ez a flesh. A FLESH.
Aztán emlék lett ez is, egy időre, csak emlék, valami érdekes élmény, amiből nem lesz több, és ez jól van így, mondtam is Egerben Ágnesnek, meg Zsófinak, jó, hogy eljöttem, Pesten csak beszívnának ezek a dolgok, az éjszakák, az afterek, amik magukévá tesznek, és elfelejtem, hogy ki vagyok – hogy vagyok. Semmit nem ért, hogy eljöttem. Itt is megtaláltak, az üresség, a hiábavalóság, kényszeres cselekvéssorok a túlnyújtott időben, voltak csoporttársaim, akikkel ittam, tessék-lássék kapcsolataim szövődtek, volt Zsófi, amolyan jobbhíján barátnő egy nagy szerelem és még nagyobb földet érés után (Rita Párizsban, én Szentendrén, egy senki egy szar országban, Sehol városából, az utazásra gyűjtött pénz meg speed-re, fűre, sörökre, Krisztiánnal, sehol, senkik, sehogyan). Tartott még a Szépasszony-völgy bora, a kirándulások, új helyek, emberek, de igazából átmentek rajtam, mint víz a szivacson, mint napsugár a reluxán, megtapadt valami tompa sajgás, valami olyan nosztalgia, mintha a saját nagyapám lennék; évtizedes messzeségből néztem akkor a jelent. Eltévedtem. Valamikor szilveszter előtt találkoztam megint Krisztiánnal, szerzett Lacoste-os exet, csodákat, tündéreket, kalandokat. Merre is tartottam volna, nem tudom, nem fogalmaztam meg magamnak semmit, talán néha eszembe jutott egy hangulat, egy érzés… Nem tudom. Akkoriban minden mondat végén ott volt: vagy nem tudom. Mi a bizonyosság? Mi az a váz, amire a dolgok felfűzhetők? Önmagukban, pirkadati fényben, nagy tömbben álló dolgok. Erősebbek, ügyesebbek, okosabbak nálam. És nehezebbek. És sokan vannak.
Elmentünk Krisztiánnal kurvázni, éjszaka, nyolcadik kerület, Szigony utca, tiszta közhely az egész, és sehol egy kurva. Zuhogott az eső, átgyalogoltuk a rohadt, mocskos várost, senki, semmi, sehol, sehova. Zsófival akkor épp szakítottunk, azt hiszem, vagy csak pihentettük a dolgot, és ez nem volt így kimondva? Arra emlékszem, egyszer Egerbaktán, az ágyban megkérdezte: undorodsz tőlem? Undorodtam. Zsigerből undorodtam. Hogy tudtam volna megmagyarázni neki? Hogy mondhattam volna el? Akkor még nem olvastam Sartre-ot. Szóval nem találtunk kurvát, pedig telefonálgattunk is, nem is tudom már, hogy nem jött össze. Mindegy. Valamikor elköltöztem Egerből, valamikor szilveszter után, vissza, haza, anyámékhoz, hideg is volt. Valamit csinálni kellett. Nem csináltunk semmit. Hogy jött ez a gruppenszex-dolog? Krisztián hozta volna Grétát, én meg Zsófit, meg együtt húsz gramm exet, két-három gramm spurit, némi füvet…összeállt a költségvetés. Talán írhatnék a diákhitel jellemformáló hatásáról is, hehehe.
Zsófi benne volt, Zsófi mindig, mindenben benne volt, nem is érdekelte. Ez is egy szerep. Hajaj, nekem mondod, Kristóf? Krisztián persze, két éves heroinista múlttal, aktív toxikus jelennek, a tapasztalt Krisztián, ő nem szerepből nyomta, ő háromdimenziós humánerőforrásból, Lipóton kivívott csernusi önismerettel felvértezve nyomta, félelmetesen lazán. Én meg játszottam, hát akkor dionüszia-ünnep, Bacchus orgiái, lucullusi lakoma… Entellektüelből, persze, hogyne tudtam volna a vénámba fúródó tűnek is irodalmi aspektust keríteni, hogyne tudtam volna kidumálni magamnak Verlaine-nel, Rimbaud-val? Csak másnap nem ment sose.
Gréta nem jött, Zsófi igen. Az első hétvége Vácott… nem tudom, milyen exek voltak, de jók, főleg spurival, együtt a kettő. Megevett. Nem voltam. Eltűntem. És észre se vettem. És boldog voltam. Vannak képek. Tél, mínusz tíz, mezítláb a Duna-parton. Hárman smárolunk valami szar diszkóban. Zsófi öccsének szobájában állok, dübörög a mellkasom, kint voltam pisálni, szétharaptam a szám, véres az arcom, baltát fogok a kezemben, rám szólnak, hogy micsinálsz, leteszem a baltát, fölmászok a galériára, az ágyra, kúrunk tovább, Krisztiánnal néha egymásra kacsintunk, összecsapjuk a tenyerünket, na, ez az, fasza gyerekek vagyunk. Amfetaminnal órákon át lehet megállás nélkül baszni, egyáltalán, bármit lehet csinálni megállás nélkül, de baszni főleg. Ez ilyen. Ha valami jó, még jobb. Nem vagyok ott. Igazából sehol nem vagyok. Talán, ha alszom. És ha ébredek… rám szakad a testem, vékonyodnak el a csontjaim, megy ki a kalcium, megy ki a víz, meg a salakos vér, a többi, ami marad, beledöngöl egy átizzadt, gecifoltos párnába, rá kell gyújtani. Ezek még mindig basznak. Másnap a vonaton, Pestre. Kinézek az ablakon, minden szürke. Hideg. Tömzsi és aljas. És gonosz.
Jó volt a buli, úgyhogy csináltunk még párat. Emlékszem egy kollégiumra, valahol Újpest környékén, sütött a Nap, behúzta valaki a függönyt, hogy ne süssön ránk. Rá kellett gyújtani, emlékszem, Egerbaktára is elmentünk, Zsófi várt ránk, már sehova se tudtunk akkor menni hárman. Krisztiánéknál laktam akkor, úgy tél végén, tavasz elején, dolgoztunk a polifoam-gyárban, egész nap hullott a ruhánkból, a hajunkból a habszivacs-törmelék, össze akartunk költözni albérletbe, mert csak mi voltunk, csak hárman, nem volt senki más, legfeljebb, ha pénz kellett; senki nem értette volna meg. Kivéve talán a dealert. A dealer az dealer. Az ex az ex, a spuri az spuri, a pina az pina. Már csak önmagukban álltak ezek is, mint a külvilág idomtalanul összepréselt monolitjai, amik fenyegettek, de az ex legalább jó, a spuri jó, a pina jó. Biztonságos, meleg, megvéd. Az első Mitsubishi angyalai sehol se voltak, csak álmaimban. Volt dolgokban gyönyör még persze, de már tudtam, mikor, hogyan szivárog át véremen a cucc, rákészültem a pillanatra, amikor tarkómon felkúszott, ajtót nyitottam, mikor agyamon kopogtatott, tudtam, hogy mi lesz, és vártam, vártam, vártam, hogy robbanjon szét az agyam, hogy zabáljon fel, hogy ne legyek, de akkor már voltam, ott lebegtem valahol fölötte, és láttam, és pontosan tudtam, mi történik.
Néha ismerősökkel találkozom, szex, drogok, rakendroll, vakkantom oda nekik, mint vidám drogos, mint ógörög, nihilista, laza csávó, közben feszülök, mint a túlhúzott bőr egy elmebeteg sámán dobján, időnként rám ver egy nagyot, remegek, szétszakadok, kényszeres mozgások, kényszeres cselekvéssorozatok, aludni, aludni, aludni… Aludni: kétezer forint per gramm. Hol elvékonyodnak, hol megvastagodnak a dolgok, vagy kicsúsznak a kezemből, vagy ki se tudok közülük pislantani, nem tudom… valamelyik nap eszembe jut, hogy nem voltam mindig ilyen. Fekszünk, zenét hallgatunk, akkorákat szívok a spangliba, hogy szétszakadjon a tüdőm, hogy lezuhanjanak a gyomromba a szemeim, és megegyék a savak, hogy ne lássam, ne érezzem, nem, nem akarok itt lenni. Stoned. Ezek még mindig basznak. Valami csattog, bugyborékol… Most megyek. Faszt. Nem tudok. Az akvárium, az egész összeberhelt mesterséges paradicsom, mintha mennének összébb a falak, nem igazán ereszti át a fényt, ez a paradicsom embert eszik, bazmeg!
Tavasz volt már. Hagytam volna a picsába az egészet, mondtam is nekik, megbeszéltük, mégse jó, hogy ketten kúrunk egy nőt, aki a Zsófi, aki azt játssza, hogy nem ő az. Akkor mondtam, menjünk el valahová, Tibetbe, és már nem is tudom, mit játszottam. Hetekig ott volt zsebemben az útlevél. Egyikünknek se jó, persze, de nincs más a többieken kívűl. Mint egy háromtagú szent család, meg extasy nagybácsi, speed nagynéni, cannabis keresztanyu. Meg a vágy. Az állandó vágy, az éhség, az idegek, a vér, a mindent beszippantó, hatalmas vákuummá átalakult test kontroll nélküli örök sóvárgása..
Találtunk albérletet. Anyám meg megtalálta a tűket. Mégse költöztünk össze.
Buszpályaudvar, Népliget, a wc-boxban. Találok egy kólásdobozt, kettévágom, vizet bele, Krisztián előveszi a spurit, beleszórja, alápörköl öngyújtóval, kavargatja, felszívja az inzulinos tűvel az egész szart, a doboz alján a gyártási számról a festék szintén feloldódik a hő hatására persze, oda se neki, szintetikus-szintetikus. Hehe. Nézem, ahogy pumpálja bele a vénámba a spurit, meg a kólásdoboz alján lévő gyártási számról a festéket. Na, ilyet se láttam még. Percek múlva már tudom, hogy nem a tűből a cucc hatolt belém, hanem egy hermafrodita Krisztus élvezte tele a testem Nyugalommal, Békével, és Állandósággal. Nézem a neonlámpákat a plafonon. Izgalmasak. szépek. Finomak. Lágyan kanyarodik a sarkon egy autó. Ívelt dallamú a csikorgása. De öt perc múlva megint ott vagyok én is, és nézem azt az elátkozott testű, szétrohadt fogú pofát, aki úgy csinál, mintha még mindig tartana az eufória. Mindegy. Legalább megnyugodott kicsit.

(napló 2004 április)

Megint egy péntek este, megint egy hétvége, megint egy rés, amit be kell tömni valahogy. Minden hétvége éhes gyomor. Etetni kell. Ha nem adok neki enni, felfal: hétről hétre emészt így is hullámzó savaival így is, mindig kevesli a táplálékát. Már a hétköznapok is. 3 hete nincs ex (…) A kész cigarettával kimegyek a Duna-partra, olyan látvány fekszik elém, amit a Batthyányi térről látni szoktam már évek óta. Rágyújtok. Ez jó (…) Szeretnék mondjuk aludni szombat délig – de tízig legalább. Tudom, hogy nem fog sikerülni, ám kivételesen nem zaklat fel, ahogy magam elé képzelem a holnap reggel felpattanó szemhéjam mögül előgördülő szemgolyóm valamelyik rendszeres táplálékát: a szemközti falat, a plafont, a kezemet, a matrac síkját megbontó takarót, mely alatt domborodok. (…) Nem tudom, milyen hónap van, csak azt, hogy tavasz. Amennyire így, ébredés után visszaemlékszem, 5 körül riadtam fel, olyan volt, mint mindig. Nem kellett rögtön szívnom, sőt, kávét és cigit is csak 9 körül csináltam (…) kint hűvös, esőszagú idő van, elég jó, írni legalábbis tudok. Ez már szombat; el sem mondhatom, mennyire szerencsés vagyok, hogy eddig nem éreztem semmi különöset. Megtanultam hálásnak lenni a dolgokért (…) Ez rendben van, ez ajándék, köszönöm, szombat, hogy nem akarsz azonnal felfalni. Okosabb vagyok már annál, hogy azt higgyem, később se veti rám magát tompa őrlőfogaival ez a nap, ez az idő, de nem most. Most még nem (…) Ez elég komoly. A tükör – egy kissé balról nézem, de az eltolódás a frontálishoz képest minimális – kábé negyvenfokos szöget zár a padlóval, a falnak van döntve, mellyel pedig huszonöt, vagy harminc fokosat. Érdemes megfigyelni, hogy ez a – beláthatjuk: nem oly durva – dőlésszög azonban már a mennyezet tükörképének mily radikális elcsúszását, bár akkor sem reagálok túl hevesen, ha azt mondom: torzulását idézi elő. Mint egy ajándék. Lefelé szűkül a tükörkép: ez logikus, hiszen felém lejt a tükör. A mennyezetről két kampón rövid, végükön megcsomózott, meg is perzselt, tehát feketedett – ez utóbbinak okán próbálok majd elmélkedni a következő mondatban, ezt csak úgy mondom, bealudt a spangli, mert írok, mint a hülye, hülye vagy, Kristóf, hülye vagy, bazmeg? Te hülye vagy – vastag kötelek lógnak, a képzeletbeli átló, melyen elhelyezkednek, a jobb felső sarok felezővonalától a bal alsó saroktól kábé negyven-ötven centire lévő pontba vezet. Talán azért perzselték meg a kötél végét, hogy az egyes szálak, ahogy kibomlanak, ne oszlassák fel az egészet, úgy, ahogy van. Ez most egy értelmes mondat?
-Valaki-

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!